Kaze Tachinu

 

Le vent se lève... il faut tenter de vivre!

Most őszintén tud valami jobb lenni, mint egy hamisítatlan Ghibli film? Engem annyira le tud nyűgözni egy-egy ilyen film, hogy hihetetlen. Például A vándorló palotát kismilliószor láttam, de még mindig nem tudom megunni. Legnagyobb bánatomra Hayazaki visszavonult, khm, sokadszorra, de most valószínűleg végérvényesen és ismét egy igazi kis gyöngyszemet hagyott maga után.

Persze, tudom, már két éves a film, de "mentségemre" legyen, hogy amúgy már egy éve itt volt a gépemen, csal valahogy sosem akadt a kezem közé. És milyen kár is ez. Kezdjük ott, hogy valamiért nagyobb komolyságot vártam a műtől és elmondhatom ezt teljes mértékben meg is kaptam. Miyazaki a legtöbb filmjét, saját bevallása szerint is, gyerekeknek készíti, amivel azért egyet értek, mivel a legtöbbnél simán leülnék egy gyerekkel és megnézetném vele, de itt erről szó sincs. Ugyan csak 12-es karika van a filmen, mivel durvaság nincs benne, de a 16-ost is elbírná, mert egyszerűen szerintem nem való minden korosztálynak. 14 évesen, mikor elkezdtem animézni, még biztos nem tetszett volna, viszont most már tudom értékelni az egészet. Az egyik dolog, ami a legjobban tetszett az egészben, hogy Hirokoshi Jirou, a főszereplő igen is valós alak volt, a film pedig az ő tiszteletére is készült. Magyarországon mikor lesz ilyen, hogy bármi ilyesmi is készül valakinek a tiszteletére? Szóval a történet egy életrajzi film volt, megannyi dologgal kiszínezve. A történetét tekintve a 20-as 30-as évek japánjába csöppentünk, ami biztos vagyok, hogy

sokaknak furcsa volt, hiszen általában valamilyen mesebeli világba szoktunk csöppenni, nem a kőkemény valóságba. Helyet kapott a 1923-as nagy kantói földrengés, az első gazdasági válság és a közelgő nagy háborúk is. Mit ne mondjak én is meglepődtem, de Jirou személyisége általában hamar túllendített minket a dolgokon. Bár a gazdasági válságról és a háborúkról igazából sosem beszéltek konkrétan, de erősen éreztették, és meg kell jegyeznem, hogy a földrengés jelenete valami hihetetlenül jó volt. Az anime elsősorban az önmegvalósítást, az álmok szerepét taglalta, és bemutatta, hogy az élet bizony nem fenékig tejfel. Közeben meg végig teljesen meg tudta tartani azt, amitől egy Ghibli film egy Ghibli lesz. Gondolok itt arra, hogy Jirou álmai hogyan jelentek meg, milyen játékosan, ahogy azt megszoktuk a többi filmben már, és közben pedig milyen jól közvetítette, hogy az álmok milyen fontosak, és, hogy akár mindenünket rá kell áldoznunk ahhoz, hogy beteljesüljenek. Itt főleg a piramis elméletre gondolok, hogy ahhoz is mennyi embert kellett feláldozni, hogy elkészüljön, itt pedig Jirou pontosan tudja mire fogják használni majd az "álmát" mégsem tudott lemondani róla. Bár nagyon finoman, de érzékeltetve volt, hogy őt is megviseli, mivel egyre többet cigizett a végére. 

De, hogy ne legyen minden ennyire jó... a szerelmi részt nem biztos, hogy erőltetni kellett volna vagy legalábbis nem így. Rendben van, hogy a kőkemény valóságot mutatja, de kár volt, hogy a szerelmet is elvették tőle. Bár azt is hozzá kell tenni, hogy nem is igazán lehetett komolyan venni a kapcsolatukat, mert nekem túl gyors és spontán volt. Nyilván a kapkodás miatt is, de kettőt pislantottam és már házasok meg ilyenek... és ahhoz képest pedig úgy érzem fontos szerepe volt ennek is, de valahogy nem tudtam ezt érezni. És akkor ott van még, hogy tuberkulózisos volt Naoko, ami már rég előre vetített mindent. Viszont hiába minden szomorúság nagyon jól meg volt rendezve az egész, szomorú voltál, de nem nyomasztott el, nem érezted magad rosszul tőle és ez főleg Naoko személyiségének volt köszönhető, aki szerinntem egy igazi kis tündér volt, hogy bármit elviselt és tényleg szerette Jirout. Magáról a műről, úgy egyben a legnagyobb bajom, hogy olyan volt, mintha csak dirib- darabokat néznék egy visszaemlékezésből és ez zavart. Semmit nem kezdtek el, semmit nem fejeztek be, csak bele a közepébe. Persze utalás 

rengeteg volt, de de nekem így is hiányérzetem volt. A legnagyobb ezen a téren pedig Naoko levele volt. Még most is fúrja az oldalam mit írhatott, ezt igazán bevághatták volna. Valaki pedig azt írta, hogy a két óra sok volt neki... szerintem meg rettentően kevés.
A grfika, mint minden Ghiblinél csodádmesés, én imádom, hogy még mindig kézzel rajzolják őket, hogy mindig mozgás van, nyüzsgés, egy percre nem áll meg semmi. Meg azt is szeretem, hogy Hayazaki egy kicsit mindig "túlzásba" esik, és például a repülőket mindig "extrábbra" készíti.
Összességében viszont nem mondanám kihagyhatatlannak, de ettől függetlenül meg mégis érdemes megnézni, de szerintem nem minden korosztálynak. Személy szerint én egy újabb csodás művel gazdagodtam :) 8/10