Kyou no Kira-kun

 

Még régebben említettem, hogy manga oldalról is szeretném egy kicsit erősíteni az oldalt, szóval itt is a következő "áldozat" :)

 Belegondoltál már valaha, milyen lehet úgy élni az életedet, hogy tisztában vagy vele: Már csak egy éved van hátra? 

Okamura Nino, a mindig hallgatag „madaras lány” (aki a vállán egy papagájt tart, így kapva ezt a gúnynevet) sem gondolt még soha erre egészen addig, amíg édesanyja elkeseredve el nem meséli neki, hogy egyik osztálytársa és egyben szomszédjuk, Kira Yuiji olyan betegségben szenved, amit nem tudnak meggyógyítani. A 16. életévét még be sem töltő fiúnak az orvosok már csak egy évet jósolnak. A lány nem akar hinni édesanyjának, és véleménye az iskolában sem változik meg, Kira marad a régi, mások baján szórakozó és állandóan lógó rosszfiú. A sors kegyetlen fintorával egy lépéssel mégis közelebb kerülnek egymáshoz. Minden megváltozik azonban, mikor Okamura madara, Sensei, el nem meséli neki, mit mondott a fiú szobájában feküdve. A lány kezdetben nem tudja mit is kéne tennie, de miután Kira megvédi az egész osztály szeme láttára, ráadásul a saját "barátaitól", szeretne segíteni neki. Az iskolából verekedés miatt hazaküldik Yuiji-t, Nino pedig, megunva tehetetlenségét, ott hagyja az órát és a keresésére indul. A Tokyo Towerben talál rá, ahol Kira végre őszintén bevallja, hogy mennyire fél, ezért nincsenek igazi barátai és sírva mondogatja: Nem akarok meghalni. Nino meghatódva és együtt érezve segítő kezet nyújt a kétségbe esett fiúnak. /AA/

Nos ez alapján és az első fejezet alapján, egy nagyon deep mangát vártam, de, ügyesen megoldva, a komor világot csak elrejtve kaptuk meg. Főleg az első pár fejezetre volt ez igaz, ahol Nino próbált minél jobb barátja lenni Kirának. Itt volt egy nagyobb ügy, ami őszintén megszólva eléggé bökte a csőrömet, de sikeresen megoldódott. Innentől mondhatni, hogy mindenkinek "rendbe jött" minden és megkezdődtek a boldog békeidők. Felvett egy nagyon kis fun légkört az egész, amit hihetetlen cukisággal toldottak meg. Persze volt itt minden, randizgatás, ilyen olyan ügyes bajos dolgok, és több szerelmi háromszög is. Őszintén már ott tartok, hogy egy shoujo szerelmi háromszög nélkül már nem is tud shoujo lenni. Első körben Ninonak kellett megküzdenie a féltékenység csúnya szörnyével, mint kiderült alaptalanul, annyira, hogy meg is szerezte vele a legjobb barátnőjét, Rei-t, aki innentől kezdve igencsak szerves része lett a történetnek. Innentől elég fun lett az egész, temérdek cukisággal megfűszerezve, próbálták velünk és magukkal is feledtetni, hogy Kira a halálán van. Ezzel együtt elmondható, hogy mindenféle shoujo-s klisét is beletettek, de abszolút nem állt rosszul neki a szereplők miatt. Bár a szerelmi háromszöget most lehet, hogy nem erőltettem volna Yabe részéről. Ez tényleg kezd már unalmas lenni, de ezzel meg szül egy kis egészséges rivalizálást is, szal ja. De én kezdem már unni ezeket. Innen már kicsit célirányosan megy tovább a manga, hirtelen vált nagyon komolyra, ami nagyon nem állt jól neki. Főleg azért nem, mert hülyén lett megoldva. Mert az a bebunkózik mindenki és nem beszél a másikkal, csak azért, hogy így óvja a másikat, megint csak felbosszant, mert annyira meg tudja utáltatni magát vele a karakter, akit előtte imádtál. A vége abszolút nem kiszámítható, tényleg csak az utolsó pár fejeztetnél éreztem azt, hogy most már biztosra tudom mi lesz a vége, de a felénél még tényleg izgultam rendesen. Viszont nagyon korrekt és aranyos lezárást kapott.

Mivel a maga módján egy elég mély és viszonylag tanulságos mangáról beszélünk, ezért a karakterek ehhez mérten szerintem nagyon jók voltak. Bár külön külön nem voltak túlságosan érdekesek, de a Shigatsu wa Kimi no Uso-nál rájöttem, hogy szeretem, már amennyire lehet szeretni, ha a gyerekek tudnak igazán komolyak lenni és tudják értékelni az életet. Most nyilván ehhez meg a halál kell témának, de hát valamit valamiért. Amúgy külön külön nem is igazán tudok kiemelni semmit, előbb utóbb mindenkit nagyon megszeret az ember, valójában mindenki csupaszív meg ilyenek. Persze nem mondom, hogy nem volt egy kis hátulütőjük. Kira ugyebár nagyon felbosszantott azzal, hogy bunkósággal akarja, hogy Nino minél előbb túltegye magát rajta, de Nino-t sem kell félteni, mert benne azért csalódtam, mert nagyon sokáig tűrte, hogy Kira bunkózik vele, és egy hatalmas löket kellett ahhoz, hogy észhez térjen. Rei és Yabe nagyon jó mellékszereplők voltak, mondhatni félig ők vitték el a sztorit, s talán Yabe fejlődött a legtöbbet. És az egyik, ha nem a legjobb karakter, Sensei. Haláli, hogy egy papagájt ilyen magas szerepkörbe tegyenek. Nagyon jó ötlet volt és nagyon bírtam őt, mert az a "mindenkinek megmondom a tutit" karakter volt, közben pedig mindenkinek jót akart, de elsősorban persze Ninónak. Amit még nagyon szerettem itt, meg igazából mindenhol szeretném, ha így lenne, hogy a karakterek egymást fejlesztik, kölcsönösen. Kirának igaz kapcsolatai lesznek Nino miatt, Ninonak pedig egy egész világ nyílik meg Kira miatt. Yabe elég ösztönzően hat Kirára azután, hogy egyszer még ő segített neki. Imádom az ilyeneket. Olyan szívmelengető meg aranyos, nem?

A mangát Mikimoto Rin követte el, akit eddig nem ismertem, de megnézve a listáját nincs is sok mangája. A rajzolás gyönyörű, nekem nagyon tetszett, és elmondható, hogy végig tartotta a szintet. Elég sok háttér volt, viszont azok egytől egyik csodásan kidolgozva. Valamint talán már picit sok chibi fej is előfordúlt, de ez is teljesen illett hozzá.
Összességében? Nem volt közönséges történet, de többnyire egy átlagos shoujo elemeivel dolgozott, mikor a népszerűtlen lány és a rosszfiú találkozik, szerelmesek lesznek, majd megjelenik egy másik fiú. De ezek ellenére nagyon szórakoztató volt, tudott hatni az emberre, mikor épp olyan kérdéseket feszegetett, lehetett rajt izgulni is, szóval nekem tetszett. Hét és nyolc pont között vacilláltam, de végül megkapta a jobbat. 8/10