Demi-chan wa Kataritai

A slice of life egy kis természetfelettivel már régóta az egyik gyengém lett, így igazából már a leírás alapján is megvett kilóra az anime, de az igazi löketet egy gif adta meg. 😂

És így a továbbiakban is sikerült folyamatosan újravennie. Ha, ha micsoda poén. Történet szempontjából igazából nem adott semmit, inkább ilyen random volt az egész, ahol a tipikus középiskolás problémák találkoztak azzal a ténnyel, hogy a főszereplők félig természetfeletti lények. Azonban, vagy inkább ennek ellenére is azt kell mondanom az egészre, hogy zseniális volt. Tök egyszerű megoldásokkal dolgozott, mégis annyira ötletesek voltak. Kezdve ott, hogy a Sensei azért interjúztatja meg őket, mert kell a szakdolgozatához és ettől kerül a közelükbe, ettől indul be a sztori és hogy ettől lesznek barátok, akik lehet sosem értenék meg egymást és nem is közelednének a másikhoz. Nagyon tetszett az is, ahogy az egész anime hozzáállt a mítoszokhoz, ahogy használta őket, hogy éppen alátámasztotta vagy megcáfolta őket esetleg kiszínezte őket. De arra sem volt rest, hogy új dolgokat találjon ki. Alapjáraton ezek miatt volt egy nagyon érdekes, de kellemes és vicces hangulata, és néha tényleg nagyon jó poénok is
voltak, amiken igazán jókat lehetett nevetni. Ugyanakkor megvan a maga tanulsága is, a százszor is hangsúlyozott "bölcsesség", miszerint is fogadjuk el mindenkit úgy ahogy van. Több ilyen pillanata is volt, amik nagyon jól el voltak találva, ugyanis nem próbálták belenyomni a képünkbe, hanem csak szépen, óvatosan akartak ráeszméltetni akár minket, akár a többi diákot az iskolában. Külön jó ötletnek találtam, hogy volt pár olyan jelenet, ahol a többi diákot mutatták, ahogy épp azon filóztak hogyan tudnának a félikékkel még jobban barátkozni, mi lenne nekik a legjobb. És hogy ezt felnőtt unszolása nélkül tették. Emiatt volt pár szomorúbb, mélyebb pillanata is az animének, én azt hiszem egyszer be is könnyeztem, mert hát elgyengültem (bocsi, ez a korral jár), de ennek ellenére hamar túllendült az anime a szomorú pillanatokon és egy jó adag humorral segítette ezt. Hogy őszinte legyen nem igen tudok olyan dolgot mondani, amit hibának tekintenék. Egyszer fordult meg az a fejemben, hogy talán túl kommersz lényeket
választottak. Persze egyfelől megértem mért, hisz ezeket ismeri mindenki, könnyen be lehet mutatni őket, ugyanakkor azt gondoltam, hogy kevésbé ismerteket is választhatott volna a szerző, vagy akár ki is találhatott volna újakat. Nem tudom, ezzel ilyen fura kapcsolatban vagyok, bár azt leszögezném, hogy igazából így is tökéletes volt a választás, csak ez így a fejembe ötlött. A szerelmi szálat szerencsére nem erőltették túl, konkrétan ebben a formában jelenleg több vicces jelenetet okozott, mint amennyi romantikusat, és én a későbbiekben sem igazán gondolom, hogy bármi komoly lenne belőle. Bár nekem van egy olyan érzésem, úgy nagyjából az utolsó két rész alapján, hogy Hikari lesz az, aki szerelmes lesz a Senseibe és hogy ebből talán lesz is valami, ugyan csak pár fejezetre, de ebből sem hiszem, hogy lenne bármi komolyabb. A lezárása a stílusából adódóan elég semmilyen, se jó se rossz, teljesen nyitott. Ha lenne második évada én szívesen nézném, bár őszintén felesleges is lenne és nem is látok rá sok esélyt.
Karakterek tekintetében szerintem elég jó volt az anime, mindenkit nagyon könnyen meg lehetett szeretni, ugyanakkor kedvencem nem igazán lett, bár az kétségtelen, hogy az egész sorozat szíve-lelke Hikari volt. Annyi életerő volt abba a lányba, hogy még én is életre keltem tőle. Ezen felül viszont tényleg nagyon jó karakter volt, mert attól függetlenül, hogy kicsit szeleburdi volt, talán neki volt a legjobban a helyén az esze az egyes szituációkban. És ez szerintem nagyon jó volt, hogy a maga sajátos stílusában oldott meg mindent. Meg amúgy is, egyszerűen jó volt nézni és hallgatni őt. Meg szerettem, ahogy szívatta a testvérét a félreérthető sms-eivel. Yukki először nagyon visszahúzódó volt, hisz elutasította a félike mivoltát, majd miután értekezett a Sensei-el teljesen nyitottá vált mások fele. Kedveltem őt is, egy kicsit igazából Miora emlékeztetett a Nichijou-ból azért mert az ártatlan jókislányt mutatta, de titkon neki is volt egy szenvedélye, amit nem igazán vállalt fel a többiek előtt, ami igen vicces tudott lenni. Macchi volt az akit a legkevésbé szerettem. Számomra ő egy kicsit semmilyen volt, valószínűleg a félénk természete miatt. Nem igazán jut eszembe egy olyan momentum sem tőle, ami kifejezettem emlékezetessé tette volna őt, bár az igaz, hogy a dullahán mivolta miatt ő
volt a legérdekesebb félike. Elvolt mint a befőtt. Viszont azt gondolom, hogy egy remek barát volt. Satou-sensei volt talán a másik fénypontja az animének. Én nagyon jókat nevettem azon, ahogy próbálkozik elcsábítani a Senseit, inkább kisebb sikerekkel, mert szegény meg próbál ellenállni neki. Ugyanakkor néha kicsit idegesítő volt a szerencsétlensége is, de a képzelgései vittek mindent. És végül a Sensei, kicsit pontosabban Takahashi-sensei. Számomra ő olyan volt, mint egy apafigura. Pillanatok alatt háttérbe szorult az, hogy ő most csak a munkája miatt interjúvoltatja őket és inkább próbált segíteni a lányoknak úgy ahogy tud. Én ezt nagyon tiszteltem és szerettem benne, hogy ennyire alázatos tudott lenni és hogy ennyire a barátja is tudott lenni az összes diákjának, nem csak a lányoknak.
A grafika teljesen rendben volt, tipikus A-1-es, nem volt túl szép, de szerencsére semmi rondaság sem volt. Az op-ed páros is jó volt, bár én egyiket sem kedveltem meg igazán, az openingből is csak az első két sort szerettem meghallgatni.
Összességében egy nagyon jó kis sorozat volt, érdekes is volt, felettébb szórakoztató is, esténként nagyon jó kikapcsolódás tud lenni. 8/10