Nagi no Asukara

 

Először nem nagyon tetszett, de végül túlságosan is belopta magát a szívembe, pedig annyira mégsem volt jó. 

Kezdhetném azzal is, hogy az első rész kicsit sem lopta be magát a szívembe, sőt annyira nem jött át az egész, hogy a hatodik rész után dobni akartam. Nem szólt semmiről, nem történt semmi csak nyávogtak Aztán hagytam a dolgot és tovább néztem, mert legbelül ez a "víz alatt is élnek emberek" még érdekesnek tűnt. Szerencsémre kezdett érdekessé válni a sztori és egy sokkal komolyabb hangvételt vett fel. Az körülbelül a 12. rész környékén tetőzött és onnantól kezdve nem tudom letagadni, hogy imádtam. Érdekes lett, nagyon sok kérdés felmerült, hogy mit miért is, de ami a legjobb volt, hogy innen a közepétől baromi jól átjöttek az érzések. Szinte mindenkit meg tudtam érteni és esküszöm minimum a felével ott sírtam és drukkoltam, hogy minden jó legyen. Néha mondjuk már úgy éreztem feleslegesen húzzák a vége fele a dolgokat és úgy voltam vele, hogy zárjátok már le a dolgokat és ne adjatok már minden embernek enát. A vége szerintem korrekt lett, az lett amit szerettem volna szerencsére. Bár az oda vezető utat kicsit soknak éreztem, de végül is megbékéltem azzal, ahogyan megoldották, még ha nem is is volt teljesen tiszta, hogy akkor most mi is van. 

A karakterek elsőre kicsit sem fogtak meg, de ahogy a történetet is megkedveltem őket is. Hikarit pont az egyszerűsége miatt szerettem. Nem akart semmit, csak azt hogy minden olyan legyen mint régen és ezért próbált mindent megtenni. Néha persze már idegesítően sokat picsogott ő is, de mondhatni elvarázsolt, így nagyon könnyen megbocsájtottam neki. Manaka volt a legmegosztóbb, szerintem mindenki szerint is. Egyrészről nagyon idegesítő karakter volt, az a tipikus bőgőmasina aki egyedül körülbelül semmit sem tud megcsinálni. Másrészről meg megkedveli az ember mert Hikari szerette őt és onnantól fogva megint nem tudtam haragudni rá. Nem tudom ezzel volt-e még valaki hasonló módon. És többek között természetesen azért szurkoltam, hogy ők összejöjjenek. Kaname volt az egyetlen akit a kezdetektől kezdve kedveltem. Nyugodt volt, úgymond megmondta a tutit, de ős is ugyanúgy megtett volna mindent a szerelméért. Ezért is örültem végül, 

hogy nem Chisakival jött össze. Először nem tudtam hova rakni őt, de végülis megmaradt egy rakás szerencsétlenségnem, aki mindig csak picsogott és maga sem tudta mit akar. Persze valamilyen szintem őt is sajnáltam, amiért úgy járt ahogy. Ezért is gondolom, hogy teljesen összeillet Tsumuguval. Azt a gyereket már első pillanattól kezdve utáltam, egyszerűen már a hangja is irritált. Pedig különösebb gond sosem volt vele, egyszerűen nem szimpatizáltam vele. Sayu-t először nem igazán kedveltem, viszont ahogy megismertük egyre szimpatikusabbá vált, és végül nagyon drukkoltam neki. Legutoljára pedig Miuna. Manaka után ő a második akit nem tudok hova tenni. Egyrészről nagyon utáltam, sőt inkább ez dominál, de valahol meg mégis csak kedveltem egy kicsit. Néha már soknak éreztem, hogy állandóan másoknak akar segíteni, magával meg nem törődik, utána meg persze sír, hogy jajj így meg úgy.

A grafika kifogástalan volt, nem éreztem ingadozónak. A tenger alatti élővilágot kifejezetten szépen megoldották. Az op-ed párosok pedig úgy szint lenyűgözőek Először nem tetszettek, de a vége felé annyira magával ragadott a hangulatuk, tényleg nagyon szép számok voltak.
Összességében nagyon jó kis anime kerekedett ki a végére, a felétől nagyon élveztem, annyira, hogy egy 9/10-et is megszavazok neki. A másik meg, hogy nagyon esélyes az év legnagyobb meglepetése címre.